GIARDINI PENSILI
WIEN MODERN


ITALIA ANNO ZERO
Olga Neuwirth & Roberto Paci Dalò
Gramsci, Leopardi, Pasolini



 

 

 


[ HOME ABOUT TEXTS IMAGES ]

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



ITALIA ANNO ZERO

1.
Mindig szerettem ezt a puszta dombot
s ezt a vad sövényt, mely a szemet úgy
elrekeszti a messzi horizonttól.
De, míg itt ülök s szemlélõdöm, ott túl
mérhetetlen térség, emberfölötti
csönd és oly mély, olyan mély nyugalom
nyílik agyam elé, hogy szívem
szinte megborzong. S ahogy átviharzik
e lombokon a szél, összevetem
azt a végtelen csöndet s ezt a hangot:
s az örökkévalóság jut eszembe,
s a halott idõk, és a mai kor,
az élõ s hangos. Gondolatom a
határtalanba merûl; s ebben a
tengerben oly édes megsemmisülni.
(Giacomo Leopardi, A végtelen, Szabó Lõrinc fordítása)

2.
A társadalmi berendezkedés fennmaradása inkább a véletlen mûvének tûnik, mintsem átgondolt tervnek, és igazán meglepõ, hogy megvalósulhat olyan emberek között, akik folyamatosan gyûlölködnek, ármánykodnak, minden eszközzel ártani igyekeznek egymásnak. Az olasz emberek élete nem a szebb jövõ távlatában zajlik, hiszen nincsenek elfoglaltságaik, életük céltalan és csakis a jelenre korlátozódik. Az olaszok kinevetik az életet: nincs még egy nemzet, amely ennyire szívbõl jövõen, a hideg megvetés ilyen mély meggyõzõdésével nevetne rajta. Egészen természetes is ez, mert számukra az élet távolról sem ér annyit, mint mások számára, és mert - bizton állíthatjuk - az olyan élénk, heves természetû emberek, mint az olaszok, képesek a legfagyosabban, a legnagyobb apátiával reagálni arra, ha erejüket meghaladó külsõ körülmények legyõzik õket. Egész Európa uralkodó osztályai közül a legcinikusabb az olasz uralkodó osztály, minden nép között a legcinikusabb az olasz nép. Itáliában bármi lehet nevetség tárgya, a beszélgetések is leginkább errõl szólnak. Más népek inkább a dolgokon nevetnek, nem az embereken, inkább a távollévõkön, nem a jelenlévõkön. A társadalom egysége nem maradhat fenn tartósan olyan emberek között, akik állandóan gúnyt ûznek egymásból és lenézik egymást.
(Leopardi, Az olaszok szokásairól és erkölcseirõl)

3.
Európa legírástudatlanabb népe, legtudatlanabb polgársága.
(Pasolini, Vers rózsa formában, 1962 május 13.)

4.
Nem arab nép, nem balkáni, nem antik,
élõ nemzet, európai nemzet:
mi vagy hát? Kisdedek, éhezõk, korrupt
hivatalnokok, intézõk, vaskalapos prefektusok,
kencés hajú, piszkos lábú ügyvédecskék,
bigott nagybácsik: semmirekellõ elvtelen funkcionáriusok
földje! laktanya, papnevelde, szabadstrand, kaszinó!
Kispolgárok milliói, millió disznó,
csillogó paloták árnyékában legelész, tülekszik,
a szegényes barakkok közt: romosak, akár a templomok.
Mivel léteztél, már nem létezel.
Öntudatosan éltél, már öntudatlan vagy.
S mert katolikus vagy, nem hiszed:
bajaid a gonosz világban, minden gonoszságban erednek.
Merülj alá szép tengeredben, szabadítsd meg a világot.
(Pasolini, Nemzetemhez)

5.
Mindig meg voltam gyõzõdve arról, hogy van egy ismeretlen Itália, amelyet nem látnak és amely nagyon különbözik a látszólagos és látható országtól. Azt akarom mondani, - ez a jelenség minden országban észlelhetõ - hogy a különbség a látható és a nem látható között nálunk sokkal nagyobb, mint más, úgynevezett civilizált nemzeteknél. Nálunk a ∫piazza' a maga lármájával, szavakba tóduló indulataival, nagyképûségével aránylag sokkal inkább háttérbe szorítja az otthont, mint másutt. Így egész sor elõítélet és felületes megállapítás keletkezett az olasz család szilárdságáról, a rendkívüli tehetségrõl, amelyet a gondviselés kegye népünknek állítólag kiosztott.
(Gramsci)

6.
Itáliában az életnek nincs semmiféle megfogható valósága, igazságtartalma, ami másutt sincs ugyan, de itt ennek még a látszata sincs meg, amitõl pedig az élet fontosabbnak tûnhetne. Az olasz emberek élete nem a jobb jövõ távlatában zajlik, hiszen nincsenek elfoglaltságaik, életük céltalan és csakis a jelenre korlátozódik. Bizton állíthatjuk, hogy az olaszok fõ társadalmi tevékenységként sétálnak, színházba és templomba járnak, tulajdonképpen az egész társadalom ezekbõl a dolgokból áll össze (és most nem ejtünk szót az elsõdleges igények kielégítésérõl), mert az olasz ember nem szeret otthon lenni, nem szeret, vagy nem is tud beszélgetni. Sétálgatnak, szórakozóhelyekre járnak, misére mennek, prédikációkat hallgatnak, szent és profán ünnepségeket látogatnak. Ebbõl áll minden olasz ember élete, ez a fõ idõtöltésük.
(Leopardi, Az olaszok erkölcseinek jelen állapotáról)

7.
Olyan volt számomra ez az utazás, mint egy nagyon hosszú film: rengeteg féle embert láttam, ismertem meg, a leghétköznapibbaktól kezdve a legérdekesebbekig, egészen különleges jellemû embereket is... Képzeljetek magatok elé egy végtelenül hosszú férget, amely Palermótól Milánóig tekerõzik, állandóan darabokra hull, majd újra összeáll, minden börtönben otthagyja egy-egy gyûrûjét, aztán újakat növeszt... Minden börtönben odúkat képez, átmeneti szállásokat alakít ki, 2-8 napot töltenek itt az emberek, összegyûlik és felhalmozódik generációk minden szennye és nyomorúsága.
... hivatalosan 304 000 szavazatot kaptunk, valójában egészen biztosan ennek a dupláját, de a fasiszták kisajátították szavazatainkat, kiradírozták a kommunisták jelét és beírták a sajátjukat. Amikor arra gondolok, mennyire megfizethettek a munkások és a parasztok azért, hogy rám szavaztak, vagy arra, hogy Torinóban, a hatalom botokkal fenyegetõ árnyékában 3000 munkás írta le a nevemet, Venetóban szintén 3000 ember, fõleg parasztok, akik közül sokat véresre is vertek: nos, akkor látom igazán a képviselõi jelölés értékét és jelentõségét.
(Gramsci)

8.
Már elmondtam, újra és újra elismételtem, hogy a mai olasz társadalom már nem klerikális és fasiszta, hanem fogyasztásra alapozott, permisszív társadalom.
Nem hiszem, hogy a manapság hirdetett tolerancia valódi lenne. "Fentrõl" határozták el, a fogyasztói társadalom uralkodói diktálják, olyan tolerancia, amely a "kialakuló szokások" abszolút rugalmasságát követeli meg, mert ezáltal válhatnak az egyes emberek jó fogyasztókká. Könnyelmû, szabad társadalom, ahol a párkapcsolatok és a szexuális (heteroszexuális) szükségletek szaporodása a javak fogyasztásának mohó vágyából ered.
A felebaráti szeretet minden keresztényi érzés legnemesebbje, és az egyetlen, amely önmagában is megállhat (hit és remény nélkül is ki lehet mutatni a felebaráti szeretetet...), botrányos közönnyel és botrányos cinizmussal teljesen gyakorlativá degradálják.
. Úgy tûnik, a keresztényi jótékonykodás csak arra való, hogy leleplezze az emberek legszánalmasabb, legiszonyúbb teremtményi mezítelenségét: sem megbocsátást, sem megértést nem tanúsít irántuk, miután ilyen kegyetlenül leleplezte õket. A halandó emberhez való pesszimista hozzáállás teljesen eluralkodott, nem hagy teret a megbocsátásnak és a megértésnek. Elmosódó, nyomasztó fényt vet mindenre. Nincs semmi, aminek ennél kevesebb köze lenne a valláshoz, ami ennyire visszataszító lenne.
Iszonyatos, mennyire egyszerû: az ember nem vesz tudomást mások életének szentségérõl, saját életébõl pedig eltûnnek az érzelmek.
Mások életét semmibe veszi, önmaga szívét nem tartja egyébnek, mint izomnak (így fejezi ki egy értelmiségi gondolkodó, egyike azoknak, akik csak sokasítják a bajt, amikor dölyfösen, szánalommal, megvetéssel tekintenek a "történelem" középpontjából az ilyen szerencsétlenekre, mint én, akik reményvesztetten bolyonganak az életben). És végül szeretném elmondani, hogy ha a néma többség újra életre keltené a fasizmus õsi formáját, az csakis úgy történhetne, hogy ez a néma többség borzasztó döntést hoz, választ (és valójában máris ezt teszi) az egyik oldalon álló szentség és érzelmek, valamint a másik oldalon álló vagyon és magántulajdon között, és a második lehetõség javára dönti el a kérdést. Azt gondolom tehát - nem szakadva el humanista és racionalista szellemi hagyományainktól -, hogy ma már nem idõszerû attól félnünk, hogy a szentség megõriz valamit hitelébõl, és az ember megõriz valamit a szívébõl.
(Pasolini, Kalóz írások)

9.
A csöndes éjszakában
Ezüstös rétek és folyók fölött fú
Gyönge tavaszi szellõ.
Ezer csalóka képet
És rajzot, csodaszépet,
Hintenek kósza árnyak
A hallgatag habokra,
Kunyhóra, dombra, fára és bokorra.
... Száll le a hold.
(Leopardi, Holdnyugta, Rába György fordítása)Tanúm az ég, amely lenéz reánk,
Hogy aljas vágyat nem táplált a lelkem,
Hogy bennem tiszta, szûzi volt a láng.
És ma is az. Mosolygva, bájjal telten
Szívemben ott él most is az a kép,
Melytõl csak tiszta, égi üdvöt nyertem -
És holtomiglan nem kell már egyéb.
(Leopardi, Elsõ szerelem, Radó Antal fordítása)... Rohannak
az álmok és a drága
hihetõ ábrándok, s kicsit se lassabb
a reménység futása,
mely árva vigaszunk a földi létben.
Az élet vaksötétben
S magányban múlik
(Leopardi, Holdnyugta, Rába György fordítása)

10.
A világ valóban nagy, rettenetes és bonyolult. Minden cselekvés, amely a maga összetettségében útjára indul, váratlan visszhangokat ébreszt. Lehet, hogy saját énünkön kívül kellene élni, hogy intenzívebben élvezhessük az életet?
(Gramsci)

11.
Kis sétával az Appián vagy,
vagy a Tuscolanán: ott minden és mindenki
csupa élet. Sõt, az élet cinkosa
inkább, idegen tõle stílus
és történelem. Szennyes béke,
közönyösség és erõszak egymásba
csap át. Embertömegek, egy forrongó
modernség bohócai, kint a napsütésben,
mely része ennek a világnak,
egymásba botolnak, a vakító járdákon
nyüzsögnek sötéten, a lakótelepen,
az Ina-Case égbe fúródó házai közt.
Én a Múlt ereje vagyok.
Szeretetemet csak a hagyomány élteti.
Romokból, templomokból,
oltárok képeirõl, az Appeninek és az Elõ-Alpok
elhagyott falvaiból származom,
ahol a testvérek éltek.
Járom a Tuscolánát, mint egy bolond,
az Appiát, mint egy gazdátlan kutya.
Vagy nézem az alkonyt, a reggelt
Róma, a Ciociara, a világ felett,
a Történelem utáni kor elsõ jelei,
egy eltemetett kor legszélsõ
peremérõl nézem: kiválasztott születésem
révén. Szörnyeteg az, aki halott
nõ méhébõl született.
És én, felnõtt magzat, legmodernebb
a modernek között, barangolok,
keresem nem létezõ testvéreim.
(Pasolini, Vers rózsa formában)

12.
Belépek az arénába, utolsó elõadás,
halott hely, szürke emberek,
rokonok, barátok, szétszórtan a padban,
elkülönült, piszkosfehér körökben,
árnyékba veszve, hûs menedékben...
Rögtön az elsõ kép magával
sodor, elragad ... l'intermittence
du coeur, Az emlékezet sötét utcáin
találom magam, a titokzatos szobákban,
ahol más testben él az ember.
És a múlt áztatja könnyeivel.
(Pasolini, Gazdagság)

13.
A világ itt is nagy és rettenetes.
Teljesen elszigetelten élek, és ez az elszigeteltség egy pillanatra sem csökken.
El sem tudod képzelni, mennyi helyzetre emlékszem, amelyben jótékony erõként, gyengédségtõl sugárzóan vagy jelen. Ha jól belegondolsz, a léleknek, a lélek halhatatlanságának, a paradicsomnak, a pokolnak a kérdése végsõ soron csak azon múlik, hogyan látjuk ezt az egyszerû tényt: minden egyes cselekedetünk az értéke, a jó vagy rossz értéke szerint száll át a másik emberre, apáról fiúra, az elõzõ generációról a következõre, folyamatos áramlásban. Minden rólad szóló emlékem jóság és erõ, ami azt jelenti, hogy te már ott vagy az egyetlen valódi paradicsomban, ami létezhet.
(Gramsci)

14.
Leveled olvasása közben összeszorult a szívem. Tudod, miért. A célzás kedves és én epekedve gyötrõdöm, mert szeretnélek átölelni, én is vágyom az új életre, melyben még jobban összeforr kettõnk élete, óh én kedves szerelmem. A világ valóban nagy, rettenetes és bonyolult. Minden cselekvés, melyet a maga összetettségében útjára indítunk, váratlan visszhangokat ébreszt. Kicsit fáradtnak érzem magam, nem tudok sokat írni. De te írj nekem mindig és mindenrõl.
(Gramsci)

15.
Ellenkezõképpen, mint gondolhatnánk, az itáliai kisvárosokban, vidéki településeken még romlottabbak és féktelenebbek az erkölcsök és a szokások, mint a megyeszékhelyeken és a nagyobb városokban. Pedig épp ez utóbbiakat tarthatnánk korruptnak, hiszen mindig is annak tekintették õket és ez az általános, téves szemlélet manapság is fennáll.
Korábban már elmondtuk, hogy az olaszokból hiányzik a társadalom iránti érzék. Hozzá kell még tennünk, hogy az ilyen és hasonló jelenségek másik oka a klíma, és azok a nemzeti sajátosságok, amelyek annak függvényében illetve eredményeképpen alakulnak ki. Meglepõ, paradox módon igaz, hogy nincs ember, nincs nép, amely annyira hûvös, közönyös és érzéketlen tudna lenni, olyan mélyen, kitartóan hûvös, közönyös és érzéketlen, mint azok, amelyek természetüknél fogva a leginkább élénkek, érzékenyek, hevesek. Az északi népeket kevésbé ragadják magukkal az illúziók, de nem fogadják olyan közönyösen a kiábrándulást sem.
(Leopardi, Az olaszok erkölcseinek jelen állapotáról)

16.
A rózsát szörnyen megégette a nap: minden levele, minden gyöngébb része megégett és elszenesedett; vigasztalan, szomorú képet nyújt, de már új rügyeket hoz. Nem halt meg, legalábbis egyelõre. A nap által okozott katasztrófát nem akadályozhattam meg, mert csak papírral tudnám betakarni, amit viszont elfújna a szél: egy vaskos szalmaköteg kellett volna, mert az rosszul vezeti a hõt, ugyanakkor megvédi a növényt a közvetlen napsugaraktól.
(Gramsci)

17.
A civilizált társadalom individuuma kevésbé károsítja a másik embert, mint saját magát. Kevésbé károsítja a másikat pszichésen, mint belsõleg, de ezt nagyon sokféleképp és sok tekintetben teszi. Tehát a civilizált ember belsõ világa, szelleme, kedélye stb. az emberi természet alapján ebben az állapotban a legfontosabb rész..., igen majdnem az egész ember.
Hogyan tud az igazság, vagyis ilyen vagy olyan tévedés hiánya kárt okozni? Hogyan lehet káros megszabadulni attól a tévedéstõl, amelynek az ember természettõl fogva nincs birtokában, s melyet a gyermek sem birtokol? A szeretet valóban eltûnt a világból, a hûség és az igazságosság is. Barátság és hõsiesség és minden erény, csak az önzés nem. Nincsenek többé nemzeti ellenségek? Viszont vannak személyes ellenségek, olyan sok, ahány ember létezik. Nincsenek barátok és kötelezettségek, csakis saját magunk felé. Belsõ háború dúl szünet nélkül, minden nap, minden órában, minden pillanatban, olyan háború, melyben mindenki mindenki ellen van, a nagylelkûség minden nyoma és az igazságosság leghalványabb jele nélkül. A háború olyan egymással együtt élõ emberek között dúl, akik nem találnak nyugalmat és biztonságot.
Az irigység teljesen természetes érzés... fõként azt irigyeljük, aminek magunk is birtokában vagyunk, és másokat is irigylünk azért, amit õk birtokolnak, anélkül, hogy emiatt a legkisebb hátrányt is szenvednénk.
Valójában, kedves barátom, a világ nem ismeri fel valódi érdekeit. Elismerem, ha úgy akarjuk, az erény, minden szép és nagy csupán illúzió. De ha ez az illúzió közkincs lenne, ha minden ember hinne az erényben és megpróbálna erényes lenni, ha együtt érzõk, jótékonyak, nagylelkûek, nemesek és lelkesültek, egyszóval, ha érzékenyek lennénk (valóban nem teszek különbséget az érzékenység és a között, amit erénynek nevezünk), nem lennénk-e boldogabbak?
(Leopardi)

18.
Fel kell égetni a múlt egészét és új életet kell felépíteni: nem szabad hagyni, hogy eddigi életünk maga alá gyûrjön, illetve legfeljebb azt kell megõrizni belõle, ami alkotó jellegû és ugyanakkor szép is volt. Ki kell jutni a szakadékból, ki kell tépni szívünkbõl a nyomasztó gondolatokat.
(Gramsci)

19.
Most megnyugszol örökre,
én tört szívem. Elszállt a legutolsó
öröknek hitt ábránd. Elszállt, s ma bennem
édes reményeinknek
nemcsak reménye, de vágya se rebben.
Nyugodj békén. Elég
A lüktetésbõl. Semmi meg nem éri
A szív verését, - sóhajra sem méltó
A föld, unalom s keserûség
Tanyája a lét, nem több. S a világ sár.
Csitulj el. A reménnyel
Hagyj fel örökre. Csak az egy halál jut
Osztályrészül. Vesd meg magad, a sorsot,
a rejtettarcú végzet
rút hatalmát, mely nyomorunkra térdel,
a mindenben a végtelen semmiséget.
(Leopardi, Önmagához, Rába György fordítása)

.